2014. augusztus 4., hétfő

CUERPOS TEXTUALIZADOS

NATALIA LITVINOVA

JAVIER GALARZA



EGY KÖNYVBŐL KETTŐNKNEK

Pozitúrák. Testhatárok

Egy könyv nem elég. Egy pár sem.
Inkább az erotikus könyvek, mint egy óra Kazimir Malevics szupremizmusáról.
                Kupola vagy kopulál?


DE UN LIBRO DE A DOS

Posturas. Fronteras del cuerpo

Un libro no alcanza. Una pareja tampoco.
Libros erotizados antes de una clase sobre el suprematismo
                de Kasimir Malévich. ¿Cúpula o Cópula?


33.
Tegnap könyveket olvastam, sok könyvet. Igazak a sorok,amiket ezt megelőzően írtam:
Egyszerre olvastam mindet. Egy nem elég, mindet viszont lehetetlen befogadni. De én még többet akartam, ezért hajnali 3-kor aludtam el, az összes nyitott könyvvel; a novelláktól megfertőzve, és a lapokról hideg áramlott felém. Álmomban különféle pozitúrákat vettem fel: összegömböjödőt, magzatit, háromszög alakba tettem a karjaimat, kupola alakzatban sétáltam. Amíg négyzetté nem formálódtam. Az álom kezeivel megpróbált darabokra szedni. De egybemaradtam, mintha egész életemben erre készültem volna fel.
NATALIA LITVINOVA


33.
Ayer leí libros, muchos libros. Es cierto lo que dice aquel verso mío que antecede todo esto:
los tomaba todos a la vez. Con uno no es suficiente y abarcarlos todos es imposible. Pero me
empujé a querer más, por eso me dormí a las 3 de la mañana, con todos esos libros abiertos; el
frío en medio de las páginas rodaba hacia mí, infecta de relatos.
En el sueño tomé diferentes posturas: encorvada, fetal, con los brazos en triángulo, caminé en
forma de cúpula. Hasta que logré ser un cuadrado. El sueño tiene manos, intentó desarmarme.
Pero yo era compacta, como si toda mi vida hubiera entrenado para ello.
NATALIA LITVINOVA

34.
Egy nem elég, mindet viszont nem lehet befogadni, olvasom a leveledben. Könyvekre vagy férfiakra gondolsz? Nem tudom, de nem is igazán lényeges. Azt hiszem a nőkről való véleményemet is kifejezi. "De én még többet akartam" olvasom, vagy " ez a test elveszítette a határait keresés közben...", és persze az álomnak van keze és a szexualitásnak pozitúrái, és a négyzet az Malevics. Kupola vagy Kopulál? Mellesleg, mindig több könyvet olvasok egyszerre.
JAVIER GALARZA

34.
Con uno no es suficiente y abarcarlos todos es imposible, leo
en tu carta. ¿Hablás de libros o de hombres?
No lo sé y en verdad no importa mucho.
Creo que define también mi posición ante la mujer.
Pero me empujé a querer más leo o este cuerpo descuidó su
fronteras en busca de..., o claro, el sueño tiene manos y la sexualidad
posturas y el cuadrado es Malévich. ¿Cúpula o Cópula?
Al margen, jamás leo un libro por vez.
JAVIER GALARZA


Gyilkosság és szemlélődés között.

Az őszi délután fénye. Ahmatova és fogadás a kísértetek tiszteletére.
Minden nap egy választás. A vadászok. " Minden nő imád egy fasisztát."
A tárgyak összeesküvése. A széleken. A tárgyak némasága.
Amióta a nyelv létezik.

Entre el asesinato y la contemplación

Luz de la tarde otoñal. Ajmátova y un banquete para los fantasmas.
Cada día una elección. Los cazadores. “Toda mujer adora un fascista”.
El complot de los objetos. En los bordes. La mudez de los objetos.
Desde que existe el idioma.


35.
A sárga fény bevilágít a délutáni ablakon. Gyermeki kiáltások kavarognak az utcán. Zajos örömük olyan, akár egy cigány karaván. Ahmatova " Hős nélküli poémáját" olvasom. Tele van kísértetekkel, tökéletes fogadással, de magamra hagy. Nyugtalanító a nyugalom, amit érzek. A falakon repedések jelennek meg, de nem fognak ledőlni. A víz, amit iszom nincs megmérgezve, vakon hiszek az időmben. F. azt mondta nekem annak idején: " mi minden nap választhatunk, hát nem csodálatos?" Tátott szájjal meredtem rá, mintha valami rejtélyt fedett volna fel előttem.
NATALIA LITVINOVA

35.
La luz amarilla entra por la ventana de la tarde. Los gritos de los niños ruedan por la calle. Su
alegría bulliciosa como una caravana de gitanos. Leo el Poema sin héroe de Ajmátova. Está
lleno de fantasmas, banquete perfecto, pero me abandona. La tranquilidad que siento es
inquietante. Las paredes presentan grietas pero no van a caer. El agua que bebo no está
envenenada, creo ciegamente en mi tiempo.
F. me dijo aquella vez: “nosotros podemos elegir, todos los días, ¿no es maravilloso?”. Lo miré
con la boca abierta, como si se revelara un misterio.
NATALIA LITVINOVA

36.
Soren Kierkegaard számára " a szorongás a szabadságtól való szédülés". Rettenetesen szerettem P.-t. Tetszett a különcsége, őrültsége, multiorgazmusa, ami robbanásig izgatott. Hogy sírt utána. Az őrültsége, hogy szeretett bezárkózni velem bármelyik mosdóba, vagy öltözőfülkébe. De ő inkább irodista akart lenni, mint színésznő, családot akart, nem elsöprő szerelmet. Valóban ezt akarta? Vagy megijedt a szabadságától? Könnyebb egy gazdával, mint a fasisztának, aki imád minden nőt ( Plath) és férfit. Egyszer elmeséltem E. S.-nek, hogy megrémisztenek a tárgyak és a falakból áradó csend, ezért nyugtatót kell szednem. "Az csak elhülyít"-mondta. " E., gondolod hogy a tárgyak összeesküdtek ellenem?" " Biztos vagyok benne." Várom F.-et és P.-t, hogy leckét adhassak nekik, és azt gondolom, hogy minden nap a bennünk rejlő vadászt nyugtatjuk. És a gyilkosság és a szemlélődés közül, ezt a szentséget választom, a város peremén, az út peremén, az élet peremén.
JAVIER GALARZA

36.
Para Soren Kierkegaard “la angustia es el vértigo ante la libertad”.
Amé a P. intensamente. Me gustaba su extravío, su locura, su
multiorgasmia que me complacía en detonar. Su llanto posterior.
Sus locuras de querer encerrarse conmigo en cualquier baño
o en la cabina de un locutorio. Pero ella quería ser oficinista y
no actriz, una familia y no la intensidad de un amor. ¿Lo quería
realmente? ¿O su libertad la asustó?
Es más fácil tener un amo, al fascista que adora toda mujer
(Plath) y todo hombre.
Una vez le conté a E. S. que los objetos me daban terror y también
el silencio de las paredes y tuve que tomar un ansiolítico.
“Eso es un estupidizador” me dijo.
“E. ¿vos crees que los objetos complotaban contra mí?”
“No tengo ninguna duda”.
Espero a F. y a P. para darles su clase y pienso que cada día
sedamos a los cazadores que somos.
Y entre el asesinato y la contemplación, elijo esta santidad
en el borde de la ciudad, en el borde del camino, en el borde de
la vida.
JAVIER GALARZA

37.
Azt mondod " választom" és megborzongok. Amióta a nyelv létezik, sokkal kevesebb lett a kiáltás és a csend. Javier, hamarosan elfelejt minket valaki. A tárgyak, melyek hozzánk tartoztak, kifognak minket jelenteni. Félek. Ha meg is szabadulok tőlük, szavakként térnek majd vissza. Ölelem a gyerekeket. Innokenti Anneskinek szüksége van rám.
NATALIA LITVINOVA

37.
Decís “elijo”, y me estremezco.
Desde que existe el idioma disminuyeron notablemente los
gritos y los silencios.
Javier, pronto alguien nos olvidará.
Los objetos que nos pertenecieron nos representarán.
Tengo miedo. Aunque me deshaga de ellos, regresarán vueltos
palabra.
Un abrazo a los chicos.
Innokenti Annenski me necesita.
NATALIA LITVINOVA

______________________________________________________________

Marcelo Díaz költő ismertetője a "Hézagversek" c. kötetről ( Góg és Magóg,
2012) az " Argentín költészet" című folyóirat számára.

A múlt lassú sóhajtása amikor anyaggá válik, rögtön elfeledi a szavakat, és az
emléke tiszta szellemmé lesz, vagyis kővé.

                                                                                                                             Claudia Masin


Amikor először hallottam egy költői esten Natalia Litinovát, furcsának találtam
a hangját. Ösztönösen Emile Cioran mondata jutott az eszembe, amelyben
azt állítja " Élni nem országban, hanem csak nyelvben lehet. " A verseket,
amiket a költőnő felolvasott, később kézhez kaptam. A Hézagversekben a szó
és a költői nyelv témává alakul át. Például az " Üvölt mint aki" című vers sorai
így szólnak: Elmentem a messzire jutni tudó képességem miatt. / Nincs már
visszatérés. / Sem nyírfa. Én vagyok az, aki megborzong a bőre alatt./
Visszatérni nem ugyanaz oroszul, mint spanyolul./ Visszatérni két nyelven./
Duplán lehetetlen. A Litinova szövegeiben megjelenő költői tudatosság a
költőnő által kibontakoztatott anyagra reflektál. Ez esetben a kihívás
kétszeres, mivel emigrációban született írásról van szó. Litinova anyanyelve
nem spanyol, hanem orosz. Mindehhez társul az a komplexitás, vagy kihívás,
hogy a költészetben, bármely nyelven, elvész a köznyelvi jelentés és
nyelvhasználat, ami a nyelvvel való aprólékos mestermunkát követel. A vers
legelementárisabb részei a kiáltás, vagy az üvöltés elemi erejével egyenlőek.
A " Minden szóban" című kétsoros versben visszatér a nyelv és a költészet
nyugtalan viszonya. Minden szóban egy isten lakik./ Ha csendben vagyunk,
imádkozunk hozzá. Azt sugallja, hogy a valóság innen nézve olyan szűz
terület, melyet még nem népesített be a hétköznapi nyelv zaja. A költészet és
a nyelv között intim viszony van, ugyanakkor feszült is, mivel egy költő nem
tudja átlépni saját nyelvének határait, másként fogalmazva: nem tud saját
nyelvén kívül kerülve írni.
Ami először véletlen intuíció volt, az egyre jobban erősödik, ahogy a
"Hézagversek" olvasva haladok. A " Megfelelően" című versben ezt olvasom:
Nincs megfelelő szó. / A megfelelő -nem tartozik hozzá./ A megfelelő egy
nyitott börtönben sír. Nem helyes, hogy sír. Hogy sírjon. Talán egyértelműbben
veti fel ezt a problémát: hogyha létezik is valami a nyelv határain kívül,
hogyan tudnánk megnevezni azt? Olyan, mintha a világ egyetlen létező szava
sem lelne otthonra egy meghatározott területen. Az "Elindulni" című vers
kérdéseket tesz fel egy-egy szerv, mint testünk anatómiájának fogalma,
birtoklására vonatkozóan, ami a világról szerzett tapasztalatainkat engedi
rendszerezni: Ha a csend nyelvet vált minden nap,/ és ha beszélünk,
ugyanazzal a mozdulattal átadjuk magunkat a csendnek és a szegénységnek.
/ Akkor minek a szó? / És minek a száj? Pár pillanatig úgy tűnhet, hogy az
aktus, mely során megnevezzük a dolgokat, első ránézésre feleslegesnek
tűnik, bár a költői nyelv - Georg Steiner nézete szerint- performatív, vagyis:
egy világon belüli világot teremt meg, vagy a valósághoz egy másik síkot ad
hozzá. Ebből a perspektívából értelmet nyernek a " Nem ugyanaz a dal" című
vers sorai: Azt kérdezem magamtól, el fogok-e tudni aludni. Az éjszaka legyen örök
vagy ne legyen. /Megint a tücsök. Ugyanaz a dal./ Merre tart a szél? Hová visz el
engem így csendben?/Vajon mi a szél? Ugyanaz a dal./ Minden, amit látok tovább él,
mint amit magamról gondolok./ Azt kérdezem magamtól, el fogok-e tudni aludni. /
Nevet kellene adnom az éjszakának. A név hazon kívül, hogy egy fajta erőszakot
tesz a valóság dolgain, ugyanakkor eszköz azok rendszerezésére, hogy el
tudjuk helyezni a világról alkotott szubjektivitásunkat. Az elnevezés így
artikulálja, az idő múlását, a természet hangjait, és megrajzolja döntéseink
irányát.
A "Most" című vers költészettani elemzést kíván: Leírni, hogy most. Akár egy
kiáltás/ ami messzebbre ér mint a szem pillanatképe. / Leírni, hátha a tegnap
nem fér be./ A vers jövőjébe.
A verstani elemzés az írás egyfajta horizontját, illetve tematikáját vizsgálja. A
kérdés, ami minket megmozdít, az hogy mire való az írás? Milyen értelmezés
vonható le egy írásból? És nem a jelentés értelmezésének különböző fokairól,
síkjáról van most szó, hanem annak eszközeiről. Tudom, hogy erre nincs
egyetlen válasz. De ez a kérdés több szinten is felmerül, s a továbbiakban
meg fogjuk nézni, hogyan válaszolható meg.
A " Litánia" az a vers, amelyben a költészet kézzelfoghatóan jelenik meg:
Van valami fény. Engem követ. Alulról jön./ Dante az, vagy Krisztus? Amit
annyira megneveztem, hogy beteljesült.
Egyre tovább haladva az olvasásban, úgy tűnik, hogy a költészet otthon, és
talizmán is egyben, amely véd és pártfogol minket. De nem csak a vers nyelvi
vonatkozása másodlagos, hogy ismert fogalommal éljünk, hanem a költői
nyelv is majdnem spirituális hozzáállást kíván saját természeténél fogva. A
szavak pedig imává vagy varázsigévé válva fedik el a valóság réseit.
Egy másik versben, " A szél arcai"- ban visszatér ez a jelenség, amely
egyszerre alakítja és alkotja a szavakat: Amikor elmondani nem tudom,
lerajzolom./ Amikor a fa levelei mozdulatlanok, kiejtem reszketésüket. / Olykor
remegnem kell, / hogy legyen egy fám, levelem/ és úgy szóljak akár a szél.
Ha a beszéd fizikai megnyilvánulását nem kísérik bizonyos jelentés
spektrummal bíró szavak, akkor csak a grafikai megjelenítés marad, és a
gondolatok legegyszerűbb formája. Litinova versei a nyelv e földalatti
területén helyezkednek el, és a kimondott és kimondatlan gondolat határán.
Ez a alkotás és az imitáció, vagy ahogy Arisztotelész mondaná, a poézis és a
mimézis közti viszony újragondolásának egy formája. A " Hézagversek",
véleményem szerint, mindenféle túlzás nélkül, visszaadják és kiemelik a
költészet teremtő erejét, azzal a szándékkal, hogy a valóság szétszórt
mozaikdarabjaiból egy homogénebb összképet alkossanak.
Litinova műveiben a költészet a nyelv otthona, és bármennyire is
paradoxonnak tűnik, a tér amelyet fizikailag elfoglalunk, viszonyítási pontunk.
A "De nincs tenger" című versben ez a hajlék, a hely ahonnan a költői hang
ered, kezd kirajzolódni: Kint a tenger a köveket csapdossa./ A ház lepecsételi
az ablakokat és hab tör elő a számból./ A hajnalhoz fohászkodom, de az idő
eltörik, és visszatérek oda, ahol sosem voltam. / Ez a ház, ahol nem lakom,
verseket lélegez ki, és eltöri a karjaimat. De ami furcsa, és ellentmondásos,
az hogy nem egy saját otthonról van szó, hanem mint egy a Litinova
szövegekben folyton ismétlődő kényszerképzet, egy idegen házról, mintha a
költőnő egy nem-helyen élne: Egy kölcsönvett otthonban? A teljes üresség
szívében? Egy házban, amely a jelentől állandóan fenyegetve hamarosan
eltűnik?
Talán ezért hangzanak el egy másik versben ( Fogadás) a következő sorok:
Kivájtam a szemeimet / hogy ne csak lássalak. / Összetévesztettelek az
esővel, / egy másikkal az egemről. / Megpuhítottam a bordáimat, / hogy
hozzám illeszkedhess. / És nem engedtelek be. Belépni a költészet területére,
olyan mint egy ugar, vagy préri közepére lépni. Valami ilyesmi történik a "
Saját dal" következő soraiban is: Koccintok a megnyílt falon lévő
árnyékommal./ A céltalanul indulókra./ Akik visszatérnek, mikor senki se várja.
/ Értük koccintok./Bor nélkül./ Hontalan.
Úgy vélem, a koccintás a fogadással egyenértékű gesztus. Újra, mint minden
esetben, felmerül a kérdés arra vonatkozólag, hol helyezkedik el a költő. Ha a
nyelv az ő otthona, mint Heideggernél, az a csigáéhoz hasonló, aki a saját kis
univerzumát mindenhová magával hordja, az időjárás viszontagságai
ellenére. A " Kívül" című vers például azt mutatja be, ami nem része ennek az
otthonnak: Nincsenek falak. Minden arra vár, hogy eltörjön./ Minden csak idő
kérdése: hogy az ég a madár ellen forduljon./ hogy a pillangónak hét élete
legyen./ És a fa fejszévé váljon.
A külvilág területe ikább fenyegető, mint kívánatos cél. A fejsze élét pedig,
úgy képzelem, hogy a lírai "én" szemében csillogó félelem élesítette ki.
Az összes versből, vagy a kötet egészéből azonban nem olvasható ki ez a
feszültség. Például " A fa alatt" címet viselő versben újabb értelmezés jelenik
meg: A napsugarak áthatolnak a leveleken. / Két árnyalakra vetülnek. / Az
egyik becsukja szemét, a másik csak úgy tesz. / Az egyik kiölti nyelvét. Másik
a szavát. Az egyik alszik, a másik álmodik. Az egyik a másik. / Annyira más,
mint az egyik.
Antonio Porchia sorai jutnak eszembe: " Ketten voltunk, a tenger és én. És a
tenger egyedül volt, s egyedül voltam én./ Egyikünk hiányzott." A pozíciókkal
való játék olyan, mint egy tükrös folyosó, amely elmossa, eltörli a lírai én, és
ezzel a költő jelenlétét.
Kikerülhetetlen a szemantikai asszociáció a hézag fogalma és annak azonos
értelmű rokon szavai között, melyek a geológia világából ismertek. Cirlot
szerint a kövek a teremtés megkövült zenéjének megtestesítői. A vers amely
a kötetet összefoglalja, a " Hézag", így szól : Lehullottak a tányérok. A
fényképkeretek./A titkos helyek./A szem nedves része a száraz részben./
Tudták a kezek, azt amit a száj nem mondott?/ A remegő férfi bőre többet tudott?/
Ő is leesett./ Törött volt már azelőtt.
Törött kő: a felbomlás, a kudarc, a szétesés szinonímája lenne? Már azelőtt,
hogy a tárgyak megrepednek, leesnek, átalakulnak a versben sincs
semmiféle egység, vagy integritás: a hézag, amitől nem lehet megválni,
mintegy örökségként (és egyben tanúként ) már a kezdetektől jelen volt.
Már rég olvastam ilyen könyvet. Két szöveg jut eszembe: Az egyik Alejandra
Pizarniktól az " Ezen az estén, ezen a világon" : ... a saját nyelv kasztrál/ a
nyelv az ismeret szerve, és minden, a saját nyelv által kasztrált vers
buktatója. / A másik Roberto Juarroztól való, amely így kezdődik: " Szavakat
alkotni, hogy ne keljen beszélni" és így folytatódik: " csak hogy csodáljuk őket,
mintha a mélyből érkező újszülött teremtmények arcai lennének. " Mindkét
esetben, szintén mintegy rögeszmeként jelenik meg egy teljesen új nyelv
kitalálásának és a nyelvhatárok felfedezésének szükségessége, hogy újra
fogalmazódjon az, ami a nyelvvel való közvetlen kapcsolat során elvész.
Végül, ha nincs lehetőség visszatérni a szülőföldre, bármennyire is próbálja a
költészet visszaidézni a múltból ezeket a kezdeti tapasztalásokat, a
hangszalagok első rezdülését, csak a jelenről való írás marad. Valójában arra
a kérdésre, hogy mire jó a költészet, rengeteg válasz adható a "Hézagversek"
elolvasása után. Mégis, én személy szerint azzal a gondolattal azonosulok,
miszerint az írás nem arra való, hogy a világot értelmezze, hanem, hogy létre
hozzon egy olyan térképet, amelyen felépíthetjük, ha szerényen is, saját
hajlékunkat.

" Hézagversek"


Reseña realizada por el poeta Marcelo Díaz de "Grieta" (Gog y Magog, 2012) paraPoesía
Argentina.

El lento suspiro del pasado al convertirse en materia, súbitamente olvida las palabras y su memoria
pasa a ser puro espíritu, es decir, una piedra.

                                                                                                                                                             Claudia Masin


La primera vez que escuché a Natalia Litvinova en un ciclo de poesía me resultó extraña su
voz. Y recordé, de manera intuitiva, la frase de Emile Cioran en la que se afirma que “no se
habita una país sino que se habita un idioma”. Los poemas que leía en voz alta la autora
después los tuve entre mis manos. En Grieta, la palabra, la lengua poética, se transforma en
uno de los temas. Por ejemplo en los versos del poema “Aullar como quién” se enuncia: Me fue
dado el don de adentrarme en lo lejano./ Mas no el de retornar./ No el abedul. Soy yo quien se
estremece bajo su piel./ Volver en Ruso no es lo mismo que en castellano./ Volver en los dos idiomas./
Doblemente imposible. Los textos de Litvinova presentan una conciencia poética que reflexiona
sobre la materia de la que el poeta dispone para realizarse. En este caso el desafío es doble
porque es una escritura que nace desde el exilio. La lengua natal de Litvinova no es el
castellano sino el ruso. Y además, de ahí la complejidad o el desafío, la poesía, en cualquier
idioma, suspende los sentidos y los usos de la lengua común, lo cual demanda un trabajo
artesanal, minucioso, con el lenguaje. El poema con sus partes más elementales comparte la
misma naturaleza primigenia con el grito, o los aullidos, como si fuesen, la misma naturaleza.
En el poema “En toda palabra”, compuesto tan solo de dos versos, de nuevo regresa esta
inquietud acerca de la relación entre lenguaje y poesía: En toda palabra hay un dios. / Entrar en
silencio es rezarle. La impresión es que lo real, desde aquí, es un territorio virgen que aún no ha
sido poblado por los ruidos de la lengua cotidiana. Por eso la necesidad de nombrar, casi que
en un tono fundador, lo que acontece en la realidad. Hay una relación íntima entre poesía y
lenguaje, pero a la vez es tensa por la razón de que es imposible para cada poeta salirse de los
límites de su propia lengua o en otras palabras: es imposible escribir desde el exterior del
lenguaje.
Lo que al principio era una suerte de intuición en mi lectura de a poco cobra más dimensión a
medida que avanzo con Grieta. En el poema “Propiamente” leo: No hay palabra apropiada./ Lo
propio — no pertenece./ Lo apropiado llora en una cárcel abierta./ No es apropiado que llore. Que
llore. Se plantea, quizá de una manera más clara, este problema: si existe algo fuera de los
límites de nuestra lengua, cómo podemos hacer para nombrarlo. Como si todas las palabras
del mundo no pudieran hacer casa en ninguna superficie concreta. En el poema “Abocar” se
formulan interrogantes acerca de la necesidad de disponer de un órgano, en términos
biológicos como parte de nuestra anatomía, que nos permita organizar nuestra experiencia
personal en el mundo: Si el silencio cambia/ de idioma todos los días,/ y hablar es entregarse/ a la
victoria y a la pobreza con el mismo gesto./ ¿Para qué palabras?./ ¿Y para qué la boca? Por
momentos pareciera ser que el acto mediante el cual le otorgamos nombres a las cosas es de
primeras un acto inútil, pero también la palabra poética –idea que ha desarrollado George
Steiner– es performativa, es decir: instala un mundo en el mundo o agrega otra realidad en la
superficie de lo real. Desde esta perspectiva adquieren significación versos como los que
articulan el poema “La canción no es la misma”: Me pregunté si podría dormir. La noche debería
ser/ eterna o no ser./ Otra vez el grillo. La misma canción./ ¿Dónde va este viento? ¿Dónde me
lleva, a mí, tan quieta?/ ¿Qué será del viento? La misma canción. / Todo lo que veo vive más que
mis pensamientos sobre mí./ Me pregunto si podré dormir./ Debería ponerle nombre a la noche. El
nombre además de ser una especie de violencia que se ejerce sobre las cosas reales se
transforma en un instrumento para elaborar coordenadas con el fin de localizar nuestra
subjetividad en el mundo. El nombre articula, así, el paso del tiempo, los sonidos de la
naturaleza y dibuja una dirección para nuestras decisiones.
El poema “Ahora” postula una poética: Escribir ahora. Como un grito/ que llegue más lejos que la
fotografía del ojo./ Escribir Por si el ayer no entra./ En el futuro del poema. Una poética consiste
en un programa y un horizonte de escritura. La pregunta que nos moviliza es: para qué
escribir. ¿Qué sentidos se pueden derivar de la escritura? No sólo hablar de sentidos en
términos de grados, o planos, de significación sino en términos instrumentales. Entiendo que
no hay una única respuesta. Pero es una pregunta que se actualiza en varias instancias y que
más adelante veré cómo se la puede resolver.
“Letanía” es un poema en el cual aparece la propiedad performativa de la palabra poética: Hay
un luz. Me sigue. Proviene de abajo./ ¿Es Dante – es Cristo?/ Es lo que tanto nombré para que se
nos cumpliera. A medida que transcurre la lectura pareciera que la poesía, además de ser una
casa, es como un talismán que nos protege y nos ampara. No sólo el poema es tal en cuanto la
función referencial de la lengua, por usar una noción conocida, queda en un segundo lugar
sino que la lengua poética en su propia naturaleza adquiere un aspecto casi sagrado. Y las
palabras se transforman en oraciones o en conjuros que emparchan los huecos de lo real. En
otro poema, “Caras del viento”, regresa esta actitud para transformar y para crear
simultáneamente desde la palabra: Cuando no sé decir, dibujo. / Si el árbol no se mueve en la
hoja,/ pronuncio su temblor. / A veces tengo que temblar/ para tener un árbol, una hoja/ y decir
como el viento. Si no hay vocablos que acompañen el acto físico del habla dentro de algún
espectro de significación restan tan solo representaciones gráficas y pensamientos en su estado
más puro. La poemas de Litvinova se ubican en esa zona subterránea del lenguaje, al límite de
lo decible y de lo pensable. Es una forma de re-pensar la relación entre creación e imitación o,
como quería Aristóteles, entre poiesis y mímesis. Grieta, creo yo, y no considero en absoluto
que sea una exageración, recupera y remarca la fuerza creadora de la poesía en su voluntad por
hacer de los mosaicos dispersos de lo real un conjunto más homogéneo.
En la obra de Litvinova la poesía es la casa del lenguaje y es (por más que suene como una
paradoja) el espacio que habitamos físicamente, nuestro referente. En el poema “Pero no hay
mar”, la morada, el lugar desde donde emerge la voz poética, comienza a dibujarse: Afuera, el
mar golpea contra las piedras./ La casa sella las ventanas y la espuma brota/ de mi boca./ Invoco el
amanecer, pero el tiempo se quiebra, y vuelvo donde nunca estuve./ Esta casa que deshabito, exhala
poemas, y rompe mis brazos. Pero lo extraño, contradictorio, es que no es una casa propia sino,
y puede que sea una de las obsesiones que se repite en varios de los textos de Litvinova, que es
una casa ajena como si el poeta habitara un no-lugar: ¿una casa prestada?, ¿una casa en el
corazón del vacío de todas las cosas?, ¿una casa que pronto desaparecerá a causa de la amenaza
continua del presente?
Tal vez por eso en otro poema (“Recepción”) se pronuncien estos versos: Ahuequé los ojos/ para
más que mirarte./ Te confundí con la lluvia,/ con otro de mis cielos. / Ablandé mis costillas/ para que
te acomodaras./ Y no te dejé entrar. Ingresar en el terreno de la poesía puede ser el ingreso al
centro de un baldío o de un descampado. Algo similar ocurre con los siguientes versos del
poema “Canción propia”: Brindo con mi sombra en la pared desplegada./ Por los que parten sin
destino./ Y regresan cuando nadie espera./ Brindo por ellos./ Sin vino./ Y sin casa. Pienso que el
gesto del brindis está familiarizado con el gesto de la recepción. Otra vez, para cada caso, nace
la pregunta acerca de cuál es la locación del poeta. Si su casa es el lenguaje, a la manera de
Heidegger, puede que su hogar sea parecido al de un caracol que lleva consigo su pequeño
universo a todas partes frente a la intemperie. El poema “Afuera”, por ejemplo, re-presenta lo
que no integra la casa: No hay muros. Todo espera ser roto. / Es cuestión de tiempo: que el cielo
atente/ contra el pájaro./ que la mariposa tenga siete vidas./ Y el árbol se vuelva hacha. El espacio
exterior es lo más parecido a una amenaza, en términos territoriales, que a un destino deseable.
Y el filo del hacha me lo imagino tallado con miedo en el ojo del yo-lírico.
No todos los poemas, ni tampoco el libro en sí, pueden ser leídos desde estas tensiones. Por
ejemplo en el poema “Bajo el árbol” emergen sentidos nuevos: Los rayos del sol atraviesan las
hojas. Caen/ sobre dos personas que se saben sombras./ Uno cierra los ojos y el otro lo imita. Uno
saca/ la lengua. Otro la palabra. Uno duerme y otro sueña./ A veces uno es el otro./ Tan otro que es
uno. Recuerdo estos versos de Antonio Porchia: “Éramos yo y el mar. Y el mar estaba solo y
solo yo. /Uno de los dos faltaba”.El juego de puestos como parte de una galería de espejos que
tienden a difuminar, o borrar, la presencia del yo-lírico y con ello la presencia misma del
poeta.
No pude evitar una asociación semántica entre el término grieta y las relaciones de parentesco,
de significados comunes, que giran en torno al universo de la geología. Cirlot explica que las
piedras constituyen la música petrificada de la creación. El poema que articula la serie,
“Grieta”, dice: Cayeron los platos. Los portarretratos./ Los lugares de lo oculto./ La parte mojada
del ojo en la parte seca./ ¿Supieron las manos lo que la boca no dijo?/ ¿Supo más la piel del hombre
que temblaba?/ El también cayó./ Roto desde antes. La piedra rota: ¿será sinónimo de
disgregación?, ¿derrota?, ¿desmembramiento? Antes de la fisura, de la caída y transmutación
de los objetos en el poema, tampoco existía alguna clase de unidad o de entereza: la grieta ya
estaba desde un principio como una herencia (y testimonio a la vez) de la cual no es posible
desprenderse.
Hacía tiempo que no leía un libro así. Apenas recuerdo dos textos: uno de Alejandra Pizarnik,
“En esta noche, en este mundo”: “…la lengua natal castra/ la lengua es un órgano de
conocimiento/ del fracaso de todo poema/ castrado por su propia lengua”.Y otro, de Roberto
Juarroz, que comienza con el verso: “Crear algunas palabras para no decir”, y sigue: “tan solo
para contemplarlas/ como si fueran rostros/ de recién nacidas criaturas del abismo”. En estos
casos está presente, también como una obsesión, la necesidad de inventar una lengua
completamente nueva y de explorar los límites del lenguaje para re-presentar lo que escapa
directamente al contacto lingüístico.
Para terminar, si no se puede regresar a la patria originaria, por más que la poesía intente
recuperar esas primeras experiencias en el pasado, esa vibración primaria en las cuerdas de la
lengua, resta, entonces escribir desde el presente. De hecho, a la pregunta acerca de para qué
escribir poesía, después de leer Grieta, le podrían seguir varias respuestas; pero en lo personal
me identifico con la idea de que la escritura nos sirve para atribuirle significación al mundo:
para completar una cartografía en la cual podamos construir, aunque sea de forma precaria,
nuestra propia morada.


Poemas de Grieta

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése